Stúdiónk a Recski Nemzeti Emlékpark tervpályázatánál azt vizsgálta, hogyan lehet az emberi veszteségek emlékét kézzelfogható struktúrákba átültetni, valamint teret adni az emlékezésnek az építészet eszközeivel. Az emlékezet abszolút, amelynek eredete a partikuláris terekben, a gesztusokban, az előadásokban és a tárgyakban van. Az átalakuló emlékek gyakran inkább pszichológiai, mint történelmi alapokon nyugszanak, a különböző üzenetek szubjektív érzékelésén.
Az ilyen törekvések keretében alakulnak ki az emlékezés terei, amelyeknek Pierre Nora történész szerint három szintjük van: fizikai, szimbolikus és funkcionális. Fő céljuk, hogy megakadályozzák a felejtést, és ezáltal megerősítsék dokumentációs funkciójukat. Az emlékezés helye tehát nem igazán anyagi tárgyiasulása miatt emelkedik ki minőségével, hanem szimbolikus értéke miatt. A kollektív emlékezet állandó pontjairól van szó, amelyek generációkon át léteznek, és gyakran beépülnek a szokásokba.
1950 és 1953 között a magyar Államvédelmi Hatóság egy kényszermunkatábort működtetett Recsk kisváros közelében. A mindenféle jogi indoklás nélkül alapított tábor Sztálin gulág-modelljét terjesztette ki az akkori Magyarországra. Mintegy 1500 politikai foglyot zártak be barakkokba a szögesdrót mögé, ahol naponta 12-14 órán át végeztek embertelenül megterhelő munkát egy közeli bányában – mindezt koholt vádak alapján.
Sztálin halála után, 1953-ban Nagy Imre miniszterelnök bezáratta a kényszermunkatábort (sok hasonló létesítménnyel együtt), és lebontották. A még élő foglyokat szabadon engedték. A kommunista időkben tilos volt beszélni a munkatáborról. A tábor helyét az 1990-es években fedezték fel újra az egykori foglyok beszámolói alapján, amelyek alapján a tábor épületeit is újra alkották.
Az egyik híres fogoly Faludy György magyar költő, író és műfordító volt, aki a Recskben átélt megpróbáltatásairól a Boldog napjaim a pokolban, avagy Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzában írt. A regény 1961-1962-ben Londonban íródott, Magyarországon csak 1987-ben jelenhetett meg. Alig két évvel később a rendszerváltozás lehetővé tette, hogy a munkatábor helyén emlékhelyet alakítsanak ki, amely a gulág brutalitásának valósághű ábrázolásával ma is megdöbbentő és kijózanító. A 2021-ben megjelent építészeti pályázati felhívás egy látogatóközpont és interaktív kiállítás tervezését írta elő.
A légi-, valamint a műholdfelvételeken jól kivehető, hogy a jelenlegi Recski Nemzeti Emlékpark mint tisztás jelenik meg az őt körülölelő sűrű erdős területben. A kommunista diktatúrában eltitkolt munkatábort mára a természet és az idő múlása is lassan feledésbe taszítja, ám a hely egykori rettenetes múltja mindörökké jelen lesz. Ezt a gondolatot kiemelve, koncepciónkban a központi épületet a tisztáson helyeztük el, de tömegét a földbe rejtettük.
A központi épület főbejáratát az odavezető rámpa mentén található szocialista-realista szobor jelöli ki, mely fölénk magasodó helyzetével a rendszer, a hatalom fizikai fölényét és elnyomóképességét fejezi ki. Ahogy elindulunk a szobor irányába, talpunk alatt valami nagyon oda nem illő, túlontúl fekete felület érzékelhető. Ez a kijelölt látogatói útvonal vezet majd végig a központi épületen és a tábor teljes területén.
A központi épület a látogatói útvonal első eleme, mely a téma idősíkjába és a dramaturgiába illesztett élményelemként erősíti az azonnali átszellemülést. A térélmény a kiállítás tematikájával szinkronban épül fel. A tágas előcsarnokból belépve a kiállítás területére, egy linális térsor veszi kezdetét, ahol is egy rámpán lefelé haladva egyre mélyebbre és mélyebbre jutunk a föld alá, egyre kisebb és kisebb kiállítási termekbe lépünk be, miközben észrevétlen ragad magával a történelem sodrása. A ráhangolódást a fényhatások is erősítik. Az ablaktalan föld alatti terek sötétített üvegfödémén keresztül egyre kevesebb fény jut le. A térsor az Andrássy út 60. kazamatáit idéző nyomasztó, sötét celláiba vezet, melyek a korabeli vizsgáló- és kihallgatási helyszíneket jelenítik meg. A szűkülő terek fokozatosan erősítik az elnyomás és a kiszolgáltatottság érzetét, miközben a szabad levegő utáni vágy, a szabadságvágy egyre erősödik.
A látogatói útvonal a föld mélyéről most a szabadba, a központi épületből az egykori recski munkatábor területére vezet. Az újra felépített barakkok középtengelyébe egy emlékművet terveztünk. Azon a helyen, ahol a történész elmondása szerint a rabokat nap, mint nap felsorakoztatták. Az őket szimbolizáló embermagas filigrán oszlopok felületének tükrében saját képünket látjuk. A látogatói útvonal a táborból élesen visszafordul és a barakkok háta mögött vezet tovább, megidézve ezzel a szökés útvonalát. A sétány ezután visszaköt a főépületbe és egy földalatti járaton keresztül vezet a Szabad Európa rádió stúdiójába. Onnan egy folyosó visz az Auditóriumhoz és a Fogadalom teréhez. Ezek a neutrális tárlatrészek mai, modern, letisztult építészeti jegyeket hordoznak. Céljuk, hogy megállóhelyet, teret adjanak, a kiállítás feldolgozására, értelmezésére, gondolkodásra, összegzésre és megnyugvásra. A Fogadalom falának helye letisztult, szakrális jellegű, kifejezetten az installáció művészi hatását erősítő tér. A látogatói útvonal utolsó szakasza ismét a szabadba vezet, ahol a parkban elhelyezett Nyugalom kertje békét teremt. Végül visszatérve a főépületbe, a múzeum kávézóban és könyvesboltban zárul utunk.
A látszó nyers betonfelületek nemcsak az épület drámaiságát, de a kommunista rezsim erejét is hivatottak reprezentálni. A központi épület szokatlan kialakításának másik oka történeti-szimbolikus: a magát hazug, de lehető legjobb formájában mutató rezsim fizikailag és lényegileg egyaránt ki akarta takarni, el akarta hazudni az embertelen megtorlások tényét és ezek helyét, Recsk létezését. A központi épület ilyenformán ennek az ambivalens viszonynak a megtestesítése is.